Legyen ez a „cikk” válasz, egy korábbi bejegyzés hozzászólására, mely így hangzott pontosan:
A bejegyzés maga: itt !
„Kiégés… nagy téma… van egy másik, amit sehol sem látok, velem pedig többször előfordult, ebből azt gondolom, hogy történik/történhet mással is… Simán megúnni azt, amit csinálunk, de úgy nagyon. Annyira, hogy elmegyünk a pitlibe. Ha nem mennénk/megyünk el, baj lesz. Nem is kiégés, hanem életútálat. Valaki mondhatja (miért ne, commentben, please…:-))), hogy ez ugyanaz, vagy legalábbis átfedésben van a kiégéssel. Szerintem nem, szerintem ez egy külön species, bár az átfedéssel nem biztos, hogy vitatkoznék. Hogy kerülünk egy szakmába? Milyen indíttatásból? Gondolom, szüleink, barátaink szülei mintája (régebben), ma meg az infóáradatból, ami elönt minket. Amikor elhatározzuk valamire magunkat, tudunk róla eleget, ami racionálissá tenné, hogy azt csináljuk? Egy fenét… általában egy fenét… érzelmi alapú döntés (mint amúgy majd’ mindegyik), és főleg a látható előnyök alapján (a hátrányok azért sem látszanak, mert a képviselőik, akik után megyünk, tagadják/elhallgatják azokat – maguk előtt is esetleg). Belevetjük magunkat, azután jön a valóság. A jók, meg az árnyékuk. Ez meg az’tán vagy klappol, vagy nem. A kérdés mit csinálunk vele. Hipotézisem: akinek klappol, az esélyes a kiégésre, akinek meg nem, az a megúnásra. Utóbbi se feltétlenül hetek, lehetnek évek is…” – Miklós A. Szilágyi írása.
Válaszom részlete: „…Az egyik szerintem totál okés, a másiknak meg sem kellene történnie.”
A kifejtős rész pedig most következik, ami egy lehetséges „evolúciója”, korunk egyik legtöbbet emlegetett betegségének, a kiégésnek! Az én kiégésemnek.
Azért írom „lehetségesnek” és az „én kiégésemnek”, mert egyrészről az én nézőpontomból átélve ez történhetett velem, visszagondolva így éltem meg. Másrészről pedig, se nem vagyok orvos, sem pszichológus így minden, ami megfogalmazódik bennem, pusztán a visszaemlékezéseim, tapasztalásaim és saját nyelvemen megfogalmazott gondolataim összessége, mellőzve minden orvostudományi definitív kórképet arról, ami történt.
Miklos A. Szilagyi bejegyzésének alapvető kérdése az volt, hogy „mi a különbség az elunás és a kiégés között, van-e átmenet”? A karácsonyi időszakban sokat gondolkodtam ezen, hogy vajon honnan indulhatott ez az eseményláncolat, ami végül oda vezetett, hogy a Szent László Kórház egyik elzárt kórtermében feküdtem leállt immunrendszerrel. A válasz: messziről…
Talán az esemény bekövetkezését megelőző évekről beszélhetünk. A visszatekintésem egyik legborzasztóbb felismerése az, hogy még nem töltöttem be a 25. életévemet, mire megtörtént velem. Arra a következtetésre kellett jutnom, hogy az éveken át tartó belső feszültség, stressz, megfelelési kényszer vezetett idáig. Az unalom még a láthatáron sem volt. Valahogy nem vettem észre, hogy mennyire elegem van már és változtatni kellene.
Egyetemista voltam, teljesíteni akartam, de nem jártam sikerrel. Elbuktam. Újra, meg újra.
Hiányzott a sport…az egyetemig minden nap sportoltam, de abbahagytam, mert már a középsulis csapat nem ment tovább. Próbáltam újra, de nem sikerült beilleszkedni az egyetemi csapatba. Nem próbálkoztam eléggé. Nem volt önbizalmam, féltem, hogy elbukom…és végül el is buktam, ha úgy vesszük.
Hiányzott az egzisztencia…a Családom nem éppen az a kimondott gazdag család volt anyagi értelemben – minden más értelemben dúskáltam -, így az egyetem számomra nem a felhőtlen bulizásról és a „gondtalan” egyetemista évekről szólt. Örültem, ha egy kávét meg tudtam inni az évfolyamtársaimmal. Persze, visszagondolva, lehetett volna másképpen is csinálni, de akkor ennek nem voltam teljességgel tudatában. Annak viszont igen, hogy függetlenséget akarok. Nem a diákhitel havi jóváírására akarok támaszkodni, ami néha még a tankönyvek beszerzését sem tudta fedezni, nemhogy egy havi „létezést” a padban.
Miután az egyik nyáron „falfehérre dolgoztam magam” rájöttem, hogy dolgozni szeretnék valamit, amihez megvan a kvalitásom és a tudásom harmadévesen, és talán megy a suli mellett is. Úgy hívták, logisztikai asszisztens, de visszatekintve inkább egy intenzív Excel táblázat kitöltő verseny volt. Kínai csecsebecsék adatbázisának kezelése időre! 😊
A munka természetesen úgy beszippantott, mintha egy porcica lennék az 1500 Wattos szívócső közvetlen közelében.
Eszembe sem jutott, hogy nappali tagozaton vagyok hallgató. Komoly embernek éreztem magam, akinek már nem okoz gondot kávézni. Igaz, egyedül, mert az évfolyamtársak nem a munkahelyem környékére jártak tanulni. Független, kereső ember lettem…dejó!
Az unalomnak esélye sem volt, a belső feszültség, a stressz, a megfelelési kényszer mostanra kiegészült a felelősség fogalmával is. Robogtunk az ismeretlen eredetű betegség felé, viszonylag nagy sebességgel mostanra.
Ez nem egy tusra menő küzdelem volt, hanem alávetéses. Padlót fogtam és ott is maradtam.
A kórházat megelőző időszak olyan volt, mint egy szűnni nem akaró nátha és láz kombinációja. A szüleimnek feltűnt, hogy nem nagyon tudok kimozdulni a szobámból, így elrángattak egy vérvételre, ahol kiderült, hogy az immunrendszerem elment szabadságra. Nem volt más választásom, utánamentem!
A mindössze pár napos kényszerpihenő után, új felfogásban kezdtem élni az életemet. Megígértem magamnak, hogy soha többé nem fogok huzamosabb ideig olyan dolgot csinálni, amihez nincs kedvem, vagy valamilyen formában is ellenérzéseket vált ki belőlem.
Ha reggel úgy ébredsz, hogy a hátad közepe a legérzékenyebb pontod, akkor gondolkozz el és változtass.
A konklúzióm: „Az egyik szerintem totál okés, a másiknak meg sem kellene történnie.”
A megunni, az elegem van valamiből, a változtatni akarok szerintem totál okés és történjen meg, ha lehetőségünk van rá. Hosszútávon az elégedettség kifizetődőbb, mint rövidtávon a nélkülözéstől való rettegés.
A kiégés pedig egy olyan globális betegség, aminek az ellenszerét már ismerjük, van is rá gyógymód, hát menjen a „pitlibe”! Meg sem kellene történnie!
