Hol húzódik a határ a „hivatalos” és a „humánus”, a „bürokratikus” és a „empatikus”, a „be kell jelenteni”, vagy a „semmiség az egész” között?
Történt a minap, hogy lerohadtam! A semmiből jött, derült égből önindító, volt nincs impulzus, „stagna cum laude”…
Csak álltam ott a családdal (Feleség, Gyerek) egy cég parkolójában és arra gondoltam, hogy „Jó! Volt már ilyen, keine pánik, betoljuk aszt’ megyünk haza„. Betoljuk az oké, de ahhoz előbb az életem asszonyának, a Nőnek, gyorsan-hamar el kell magyaráznom, hogy hogyan is van az, hogy „betoljuk”. Röviden-tömören = ha ordítok, akkor pattanj le a pedálról! Megtanulta, megcsinálta, siker! Ketyeg a dízel! Még jó, hogy egy múzeumi példány, és lehet vele ilyeneket csinálni néhanapján, mert egy XYZ90-es luxushybridet ki a túró tolna be Chuck Norris-on kivül??? (pont ezért nincs is 😉 ) Nem is az a lényeg, hogy milyen az autó, nem az számít, csak az, hogy mehetünk haza végre, egy a lényeg = ne fulladj le!
Húsz év után is elkövetjük ugyanazt a hibát, mint a legelején…mert nem létezik olyan elvárás, hogy ne fulladj le…
Csak álltam ott a családdal (Feleség, Gyerek) egy forgalmas kereszteződés kellős közepén és arra gondoltam, hogy „jó, volt már ilyen…pánik indul, ezt most hogyan oldjuk meg?” Délután 5 óra, óránként 10! (értsd: tíz faktoriális) mennyiségű személy- és tehergépjármű ostorozza a betont, a „toljuk be!” segítség nélkül – mondjuk Chuck Norris – lehetetlen!
Mivel első szakmámat tekintve gépjárműipari technikus vagyok (ejtsd: autószerelő) ki nem hagyhattam, hogy ne könyököljek bele a motortérbe, hátha történik valami csoda azon túl, hogy koszos lesz a gallérom. Volt, hogy történt, de most csak nem jött az áttörés…el kellett kezdeni gondolkozni azon, hogy akkor most mi lesz a következő lépés, mert a türelemre szánt időegységek a gyermekem temperamentumában kezdtek elfogyni, az Anyja meg csak kitartóan ragasztotta a tapaszokat a süllyedő hangulatra, amikor eszembe jutott, hogy van valaki aki tudna segíteni, sőt már a stratégiám is megvolt.
…20 másodpercig van piros és jobbra senki nem kanyarodott már vagy 10 perce…
Kell 10 másodperc, amíg mindenemet amim van, achillesztől combfeszítőig, beleteszem a másfél tonnába és betoljuk újra, aztán elfüstölünk messzire. A terv az volt, hogy hívom a segítséget és megkérem, hogy a forgalmat erre a tíz másodpercre „lassítsa be”, és hátszélárnyékból beleszaladunk a műveletbe…emelem a telefont a hallójárathoz, amikor megpillantok egy kocsit a dugóban araszolni!
Szolgálunk és védünk!
Gondolkodás nélkül megiramodtam a rendőrkocsi felé és próbáltam jelezni neki, hogy húzódjon félre egy pillanatra, hogy előadjam neki a 10 másodperces jövőképemet. Gondoltam, ha van valaki, aki mindenféle lelkiismeretfurdalás nélkül megteheti ezt a forgalom-lassító projektet, akkor az a szerv! Akkor lett gyanús a dolog, amikor „lassítás nélkül” elhúztak mellettem, elindulva a sorral, ahogy odaértem, jelezve hogy „ott, annál a piros lámpánál majd beszélgethetünk, amíg piros a lámpa”. A következő gyanús pont az volt, amikor a – feltehetően rangidős – tiszt Úr azzal az arckifejezéssel fordult felém, mielőtt megkérdezte, hogy „mi a gondom”?
A szüleimre nem szégyent hozva, igazán tisztelettudóan igyekeztem önérvényesíteni és átvinni a „10 mp-es tervet” a rangon, de olyan ellenállásokba ütköztem, amiket nem is gondoltam volna. Érvekkel alátámasztott elutasítást hozott a 4 mondatos eszmecsere, annak ellenére, hogy a Partner is próbálta meggyőzni a rangot, hogy „nem tart semeddig, álljunk be mögé”, amit innen is köszönök. A lámpa zöldre is váltott közben, úgyhogy megköszöntem a lehetőséget és elköszöntem.
Kék, vagy Piros?
Mire az autóhoz visszaértem, már választottam! A piros pirulát kérem! Annyira felbosszantottam magam, úgy éreztem, hogy felhatalmaztak arra, hogy magam döntsek! Döntöttem! Felhívtam a segítséget – akit letettem, mert felcsillant a reménysugár egy Vitara képében korábban – hogy akkor most már indulhat is. Megvolt a forgatókönyv! Jön a segítség, az Asszony a volánnál, gyerek figyelme lefoglalva egy kis mesével, boka ízület és alsó lábszár bemelegítve, átmozgatva – felkészültünk.
Lassítanak, már feszülök is neki az acélnak, indul a stopper………….10 másodperc sem volt!
Te hogyan döntenél, ha hatalmadban állna segítséget nyújtani egy idegennek? Szigorú szabályok szerint játszanál, vagy rugalmasan kezelnéd a határaidat?
Hazafelé még sokat forgattam ezt a helyzetet a fejemben, vajon itt mi lett volna a „helyénvaló”? Arra a megállapításra jutottam magamban, hogy egy ilyen helyzetben szerintem rugalmasabbnak kellene lennie a társadalom olyan rétegeinek is, ami szigorú szabályokhoz kötött. Azért azt valljuk be, hogy nem egy katonai hadművelet kellős közepére csöppentem a családommal, ahol nincs helye a kockázatnak.
Szerintem ez a szitu kifejezetten azon múlt – és ez a saját szubjektív véleményem a helyzetről – hogy a rang mennyire akart/tudott odafigyelni rám és a körülményekre. Nem vagyok minden6ó, mindent tudó, sőt, de figyelni azt gondolom tudok. Fel tudom mérni, hogy egy helyzet mennyire kritikus, vagy éppen rugalmas. Miért? Mert megtanultam figyelni, magamra, másra, a környezetemre. Hogy a személyes sztoriból hogyan lesz mások számára is hasznos olvasmány, az most jön. A szakma ezt az utóbbi eszmefuttatást EQ-nak nevezné, és én is annak nevezem…
A fenti kis történet arra inspirált, hogy megosszam a saját gondolataimat az EQ-val kapcsolatban, így pontokba szedtem…
…az én EQ-m!
Nem vagyok szakértője a témának, de a múltamnak és a tapasztalataimnak az vagyok. Számos kritikus megfogalmazta már a saját ellenérzését az EQ-val kapcsolatban, miszerint „ilyen nincs”, ez egy baromság. Legyen az, ha úgy jobban tetszik, de vajon képesek-e a kritikusok megfigyelni a saját érzelmeiket, miközben mások munkáját, véleményét, társadalmilag is elfogadott nézeteit éppen „lehülyézik”? Tudják-e vajon a pillanatnak abban a tört részében észlelni az előtte álló, vagy ülő, férfi, avagy nő, rezgéseit? Átszalad-e rajtuk azután a pillantás után, az a gyomrot rándító érzés, ami felszaladva a homlokra melegséget és nyilvánvalóan vörös füleket okozva azt jelentette, hogy mondásukkal, gesztusukkal éppen megbántották azt az entitást? Az én EQ-m egyik határoló vonala ez:
1 – Tudom, még ha szavakkal megfogalmazni néha nem is sikerül, de tisztában vagyok azzal, hogy mit érzek.
A figyelemnek olyan aspektusa ez, amihez sokat voltam „egyedül”. Saját akaratomból, mert bizonyítani akartam magamnak, hogy amit „hallok” az én vagyok! És ehhez csend kellett, olyan csend, ami megtanított arra, hogy mi jön kintről és mi van belül, egyidőben. A szakma ezt nevezné énidő-nek. Azt az időt, amit magunkra szánunk…nos, elég időt szántam magamra, hogy végül szokásommá válljon a figyelem.
A következő pont, ami véleményem szerintem „must have”, az a:
2 – Buborék!
Legyél képes megállni és gondolkodni legalább 3 másodpercig, mielőtt bármi is történjen az elméd és a tested izmai között.
…az építőipar megtanított a VUCA-ban való létezésre…
VUCA – minden betű egy-egy szót képvisel: a volatile jelentése nagyon gyorsan változó, az uncertain a kiszámíthatatlanságra utal, a complex bonyolultságra, az ambigous bizonytalanságra.
Ha kiderül, hogy a fal nem fal és az oszlop nem oszlop, akkor tudnod kell, hogy hogyan viszonyulj ahhoz, ami valójában ott van. Ezt gyorsan tedd és tedd úgy, hogy közben ne okozz nagyobb kárt annál, mint amit a valóság önmagában okozott. Körülbelül ez volt a dolgom, amíg franchise kávézók megvalósításának vezetője voltam. Megtanultam „buborékokat” fújni a szakmák résztvevői közé, a projekt ütemtervébe és a saját idegrendszerem köré is.
Tegyük mérlegre az egót és a stressz elkerüléséhez szükséges tetteket
3 – Ego vs. Stresszkerülés
Nekem ez egy kicsit „horzsolós” téma. Az ego-ról nem célom hosszasan tárgyalni jelen írásban, mindössze szembe állítanám a stressz-kerüléssel néhány gondolatra.
Úgy 15 évvel ezelőtt valami megmagyarázhatatlan okból besétáltam egy könyvesboltba és egy olyan kötetet választottam, szintén megmagyarázhatatlan okból, ami elindított a személyiségfejlődésem útján. Nyugalom, most nem kell végig olvasnod ezt az elmúlt 15 évet. 🙂
Az „én” (latinul: ego) nekem mindig valahogy eszembe juttatja az önzés fogalmát is. Mindig csak az számít, ami nekem jó, ahogy nekem jó, stb.! Erre sokan azt mondják, hogy ego, egocentrikus, csak magaddal foglalkozol, etcetera. Azzal együtt, hogy szerény véleményem szerint egy egészséges önzés nem árt, ha az ember szeretné elkerülni a stresszt.
Akkor most hogy is van ez?
Ne legyek egoista, dobjam az ego-t, de kerüljem a stresszt úgy, hogy nem-et mondok mindenre és mindenkire abban a pillanatban, amikor magammal akarok foglalkozni.
Ez az amiért egy kicsit nekem ez döcögős, mindazonáltal osztom azt a nézetet, hogy igen is tudni kell nem-et mondani, akkor amikor szükségét érezzük. És ha ezt valaki felcímkézi „ego”-val, szíve-joga! De inkább leszek egoista, mint – értsd jól – idegbeteg.
4 – Használd fel, amid van!
Ahogy fent is írtam, néha szükség van rá, hogy minden inadat megfeszítve dolgozz a testeddel azért, hogy elérd a céljaidat. Ha az érzelmi-hányados szemszögéből közelítjük meg a testi dolgokat, akkor a „kedvenc” témámat, a testbeszédet tárgyaljuk éppen.
Tedd karba a kezed és mondom mit érzel, gondolsz éppen!
Ja! Persze! Ha már lehúztunk együtt egy évtizedet, vagy minden nap együtt alszunk, akkor talán igazad lehet. Addig pedig, maradjunk annyiban, hogy lehet hogy egyszerűen így kényelmes nekem, most éppen. Vagy épp ellenkezőleg! Azért csinálom, hogy mert ez az a test tartás, ami ahhoz kell, hogy energizáljam magam, mert én így működöm!
Mindig is szerettem azokat a szakértőket, akik következtetéseket vonnak le a testemről még azelőtt, hogy megkérdezték volna, hogy igazuk van-e. A saját nézetem az, hogy légy tudatában a testednek és vedd észre, ha valaki éppen elemzi azt.
Végül egy utolsó gondolattal zárnám az írást, ami szépen összefogja az érzelmi intelligencia témakörét számomra. Legyen ez a gondolat az ötös – a Felelősségvállalás!
Az vagy, amit teszel! (Zimbardo)
Ahogy mindig, most is kíváncsiak vagyunk a véleményetekre! Írjátok meg nekünk, hogy mi volt saját történetetek a határokkal és vagy az érzelmi intelligenciával kapcsolatban! 🙂
